Fésűs Éva : A kíváncsi királykisasszony

 Irgum-burgum vaskalap!
 Tudjátok-e gyerekek, ki mondta ezt?... No, ha nem tudjátok, megsúgom!
 Egyedem-Begyedem országának királya mondta, amikor egy harmatos hajnalon felébredt az aranyozott lábú ágyában.
 Mérges volt a király, hogy vége az éjszakai nyugodalomnak, és megint elkezdődik egy nap, amikor azt sem tudja, hová meneküljön egyetlen lánya elől.
 Ugye, csodálkoztok, hogy miért félt a király a tulajdon lányától? Talán arra is gondoltok, hogy csúnya volt a kicsi királykisasszony.
 Ó, nem! Szebb volt az, mint a tavasz, üdébb, mint a rózsa, karcsúbb, mint a nádszál. Csakhogy kora reggeltől késő estig egyfolytában kérdezősködött, úgy fúrta az oldalát a kíváncsiság. Az egész palotában senkinek sem hagyott békét. Alig ébredt fel a király, máris felhallatszott hozzá a kertből a királykisasszony fáradhatatlan csacsogása:

“Udvarmester!
Miért van már megint reggel?
A tulipán mit csinál a harmatcseppel?
És a szöcskék ide-oda miért ugrálnak?
A százlábú hol vesz papucsot magának?...”

 - Jaj a fejem, szegény koronás fejem! – nyögött a király kétségbeesetten. – Kezdődik!...
 És inkább éhes maradt, de nem mert odaülni a reggelizőasztal mellé, mert előre tudta, hogy a kíváncsi királykisasszony tüstént kérdezősködni fog:

“Királyapám!
Mitől keserű a kávé?
Mondd meg nekem,
Miből van a csokoládé?”

 Nem, hát ezt nem lehet tovább bírni! Valamit tenni kell, mert maholnap megszöknek az udvarhölgyek, felmond a szakács és sírógörcsöt kap a királykisasszony öltöztetője, amikor már hetvenhetedszer kérdezik meg tőle, hogy:

“...mitől vet a szoknya ráncot?
Hogy csinálják 
az ékköves nyakláncot?
Az ingvállat 
milyen takács, mikor szőtte?
Kemény kövön 
miért kopog a cipőcske?...”

 Össze is hívta a király okos tanácsadóit, és kihirdette, hogy fél országát adja ajándékba annak, aki egyetlen lányát megszabadítja a gyötrő kíváncsiságától.
 Másnap még alig pirkadt, máris akkora tolongás támadt a palota kapujánál, hogy majdnem feldöntötték az ajtónállókat. Sorban próbáltak szerencsét a szépséges királykisasszonynál ifjak és vének, tudósok és doktorok, varázslók és vitézek.
 Voltak, akik szépen kérték, és ajándékokat hoztak neki, csak hogy ne kérdezősködjék többet. A doktorok megnézték a torkát, megnézték a nyelvét, megkopogtatták a hátát, mint egy betegnek, és csodálatos orvosságokat írtak, hogy elmúljék tőle a kíváncsisága – de bizony adhattak a kis királykisasszonynak keserűt, savanyút, édeset – mindhiába! Még jobban pörgött a kérdező nyelvecskéje, még kíváncsibban csillogott a szeme.
 Egy mérges hadvezér már odáig merészkedett, hogy előrántotta fényes kardját, és azzal ijesztgette a királykisasszonyt, hogy lefarag a nyelvéből, ha tovább keseríti a világot rettenetes kérdéseivel. A királykisasszaony egy cseppet sem ijedt meg, hanem csodálkozva nézett rá:

“Ugyan mitől lettél mérges?
Illik ez egy hadvezérhez?
Mondd el inkább,
A csatákat hogyan vívják?
Mitől szól nagyot az ágyú,
A sok huszár 
miért olyan görbe lábú?...”

 A hadvezér a haját tépte, a király a kezét tördelte. Estére bált rendeztek a királykisasszonynak, de még a legandalítóbb muzsikaszó mellett, a legdélcegebb táncosa karján is szünet nélkül kérdezősködött:

“Mire jó a cica farka?
Miért van a fűzfán barka?
A pillangó miért tarka, 
S ha nem tarka, mért nem az?
Miért kerek a mosdótál?
A napocska éjjel hol jár?
Mi feketébb a hollónál, 
s miért piros a pipacs?
Miből nőnek a kalászok?
Hogy kelesztik a kalácsot?
Honnan jönnek a hullámok
nyári szélben a vízen?
A szivárványt mivel festik?
Rózsabimbó miért feslik?
Miért tart egy nap csak estig,
S mitől dobog a szívem?...”

 A deli hercegek elsápadtak és kereket oldottak. Már csak a legelszántabbak maradtak a palotában. A királykisasszony édesdeden rájuk mosolygott, és sorban tovább faggatta őket:

“Mivel kormozzák a füstöt?
Hogy csinálják az ezüstöt?
Miről ciripelnek a tücskök?
Ki fújja a szeleket?
Ki gyújt csillagot estére?
És a magot – monddd meg végre ! –
Hogy teszik a cseresznyébe,
van-e erre felelet?”

 - Borzasztó! – jajdultak fel a harcedzett vitézek, és úgy inaltak kifelé, mintha a török császár serege üldözte volna őket. Erre aztán a király legbölcsebb tanácsadója feltette a szemüvegét, és így szólt:
 - Felséges királyom, nincs más hátra, be kell zárni a királykisasszonyt a legmagasabb toronyba. Egyedül kell hagyni három hétig, és ott, a magányban majd leszokik a kérdezgetésről!
 Bárhogy szerette is leányát az öreg király, már ebbe is beleegyezett volna, ha abban a pillanatban el nem kiáltja magát a palota sarkánál egy kis pékinas:
 - Ne bántsátok a királykisasszonyt! Tudom én, mi a baja!
 - Ugyan mi, te inci-finci pereces? – hajolt ki a király az ablakon.
 - Hát az, hogy buta! – válaszolt vidáman a legényke.
 - Hijnye azt a!...Mit mindtál? – hördült fel a király, és majdnem riadót fúvatott.
Hanem a pékinas csak kacagott:
 - Az bizony! Buta! Hiszen azért kérdez annyit, mert semmit sem tud. Írassa be felséged az iskolába, majd ott megokosodik!
 A sok udvari tudósnak leesett az álla. Lógó orral bámultak egymásra a csodadoktorok.
 - Nahát, hogy ez nem jutott eszükbe!
 A király örömében tüstént kézen fogta a lányát,  és gyalog szaladt vele az iskolába. Szép, piros palástja csak úgy lobogott utána! Ott mindjárt beültették a királykisasszonyt a harmadik padba, és eléje tették az ábécéskönyvet, a király pedig boldogan felsóhajtott:
 - No, édes lányom, itt majd megfelelnek minden kérdésedre, én meg végre-valahára nyugalmat lelek!
 Úgy is lett. A kíváncsi királykisasszony szép sorjában megtanult mindent az iskolába, és most már nemcsak szép volt, hanem okos is. Öröme telt benne az öreg királynak, büszkesége lett az egész Egyedem-Begyedem országnak.
 Hanem a kis pékinast, aki a jó tanácsot adta, hiába keresték, soha többé sehol meg nem lelték, mert amikor megtudta, hogy a király hálából egy fél országot akar a nyakába varrni, úgy megijedt, hogy meg sem állt a hetvenhetedik falu határáig.
 Most is ott lakik, süti a kiflit, perecet. Tegnap ettem a kenyeréből is. Úgy ízlett, hogy nektek egy morzsányit sem hagytam belőle!...