A LÓ, A RÓKA ÉS AZ OROSZLÁN

Aesopus: A ló, a róka és az oroszlán

Volt egyszer egy ló; hosszú ideig derekasan szolgálta a gazdáját, hanem aztán szép lassan megöregedett, és már nem bírta nagyon a munkát. Akkor a gazda azt mondta neki: 
- Kivénhedtél, öreg jószág, semmi hasznodat sem vehetem többé. Mehetsz hát, föl is út; le is út; de ha bebizonyítod, hogy még van erő benned, és ide bírsz hozni egy oroszlánt az udvaromba, szorítok neked egy kis helyet az istállómban. Világgá ment nagy búsan szegény öreg ló; ment egyenest az erdőbe, hogy itt legalább megvédjék a lombok az esőtől; közben azon tűnődött, milyen hálátlan a világ; s milyen kegyetlenül elbántak vele öregségére. Egyszer csak; ahogy ment, mendegélt, valaki megszólította: 
- Hát te mit lógatod a fejedet? A róka volt. - Keserves; nagy okom van nekem arra, hogy a fejemet lógassam! - sóhajtotta a ló, és elmondta a rókának, mit mondott a gazda. 
- Mi sem könnyebb ennél! - mondta a róka. - Majd én segítek neked; csak ügyelj a szavamra, és fogadd meg a tanácsomat. Egyelőre semmi mást nem kell tenned, mint leheverned itt az ösvény mellett, mintha halott lennél. A ló elnyúlt az ösvény mellett, és holtnak tette magát, a róka meg szaladt az oroszlánhoz, aki ott lakott nem messze egy barlangban. - Egy döglött ló fekszik az ösvény mellett - mondta az oroszlánnak. - Gyere érte, soha nem jutottál még ilyen olcsón ilyen dús lakomához! Az oroszlánnak nem kellett kétszer mondani; ment a rókával, meglátta a lovat, örömében hörrent egyet, és nyomban neki akart esni. - Várj csak! - mondta a róka. - Ha itt elkezdesz lakmározni, még meglát a vadász; és beléd ereszt egy golyót. A barlangodban sokkal nyugodtabban elfogyaszthatnád ezt az ajándék ebédet. 
- Az igaz - hagyta helyben az oroszlán -, de hogy vigyem a barlangomba? 
- Majd én segítek - mondta a róka. - Hozzád kötöm a lovat; és behúzhatod az odúdba. Csak légy türelemmel, és tégy mindent úgy; ahogy mondom. Azzal a ló farkához kötözte az oroszlán két lábát; majd miután jó erősen megkötötte, úgyhogy az oroszlán mozdulni sem bírt, rászólt a lóra: - Rajta, szürke, húzzad! A ló fölugrott, kocogni kezdett a gazda háza felé, húzta maga után a farkához kötött oroszlánt. Az oroszlán bömbölt, ahogy a torkán kifért, de szabadulni nem bírt, olyan jól megkötötte a róka. A gazda előjött házából a rettentő üvöltésre; látta, hogy hozza a ló az oroszlánt; elrémült, aztán elszégyellte magát; az oroszlánt keményem gúzsba kötötte, a lovat meg bevezette az istállóba, tiszta szalmát terített alája; s élete fogytáig jóltartotta.  

Forrás: http://www.lovasok.hu/index.php?i=16294

BANDI PÓNIJA

Linda Jennings: Bandi pónija

Bandinak volt egy pónija. Pirítósnak hívták. Bandi nagyon szerette a pónit, mindennap megfésülte a sörényét, gondosan ápolta a szőrét. Bandi testvére, Pista sokat csúfolta Pirítóst.

- Túl kicsi. Semmire se lehet használni. Nem tudja átugrani a kerítést sem. Olyan kövér, sose nyersz vele versenyt.

Bandi nem törődött a csúfolódással. Pirítós kitartóan ügetett az ösvényeken, és nagyszerű barát volt. Ki akart versenyt nyerni vele? István mégsem hagyta abba a csúfolódást. Néha még anya és apa is kinevette Pirítóst, hogy ilyen jó húsban van.

- Inkább Hordónak kéne hívnod - mondta apa -, nem Pirítósnak.

Azon a karácsonyon a havazás nem akart elállni. Apa az ablakból nézte, hogy hull egyre jobban a hó.

- Ha nem áll el - mondta -, nem tudok elmenni kocsival a nagymamáért, még az ajándékokat sem tudjuk elvinni neki.

Bandi szülei minden karácsonykor ajándékokat vittek a nagymamának. Karácsonyeste a nagymama örömmel bontotta ki a csomagokat. Kisgyermekkorára emlékezett, Németországra, ahol ez volt a szokás. Karácsony első napján aztán ő jött át Bandiékhoz ebédre.

Most úgy látszott, ezt a karácsonyt ajándékot és családi ebéd nélkül, egyedül kell a nagymamának töltenie.

- Nagyon csalódott lesz szegény - mondta anya.

Bandinak mentő ötlete támadt. - Talán hasznát vehetnénk Pirítósnak - mondta.

István nevetni kezdett. - Ez a négylábú karácsonyi kalács? Miben tudna ez segíteni?

- Karácsonyeste elviszem vele az ajándékokat - mondta Bandi. - Pirítósnak nem számít a hó. Másnap meg apa megy el Pirítóssal. Fölülteti rá a nagymamát, elhozza hozzánk.

István már nem nevetett, anya és apa is gondolkodóba esett.

- Nincs olyan messze, hogy ne érnél vissza sötétedés előtt - szólt anya.

- Figyelj jól az útra! - mondta apa. - Még látható a csapás.

Bandi felült Pirítós hátára, és elindult az ajándékokkal a nagymamához.

Karácsony reggel pedig a nagymama fölvette a legszebb ruháját. Fölült Pirítósra, akit apa kötőféken vezetett hazáig. Hullhatott a hó szakadásig, mégiscsak a családdal együtt fogyaszthatta el a nagymama a karácsonyi ebédet.

(Forrás: http://www.lovasok.hu/index.php?i=58656  - Linda Jenings: Kedvenc karácsonyi könyvem - Officina Nova, 1993. Ford.: Oláh János) 

A LUSTA LÓ

Claudi2000: A lusta ló


Volt egyszer egy gazda, s annak volt három lova. A legkisebb volt a leglustább.

A gazda egy nap kiment a földjére dolgozni a három lóval. Amint a legkisebbet szerette volna, hogy dolgozzon, a ló lefeküdt.

- Jaj de lusta vagy, Pisti! - mondta a gazda a lusta lónak.

Nagy nehezen felállt, de dolgozni nem akart sehogy sem. A másik kettőnek kellett dolgoznia felváltva.

Mikor hazamentek a két idősebb ló, Panni és Sára már nagyon fáradtak voltak.

- Miért vagy ilyen lusta, Pisti? - Kérdezte Panni Pistitől.

- Csak mert nem tetszik a munka. - jelentette ki.

- De dolgozni minden lónak kell, azért vannak a lovak a világon. - mondta Sára.

De mire Sára ezt kimondta, Pisti már el is aludt.

Másnap reggel a gazda dühösen ment be az istállóba. Pistire kezdett kiabálni, ami azzal végződött, hogy elzavarta Pistit a háztól.

A lusta ló szomorúan ballagott egy kis erdőben. Egyszer csak egy lovakból álló csordával találkozott.

- Szia! Hát te hogy kerülsz ide?  - kérdezte a vezér.

- Elzavart otthonról a gazdám, mert nagyon lusta vagyok. Nem szeretek dolgozni.  - fejezte ki magát Pisti.

- Mi sem szerettünk  dolgozni. Minket is a gazdáink küldtek el otthonról. - mondták kórusban.

- Beállhatok közétek? - kíváncsiskodott Pisti.

- Hogyne - mondta a vezér örvendezve.

- Na és mit csinálunk most? Mondjuk aludhatnánk. - javasolta a lusta ló.

- Igen. Most azonnal. Ezzel ünnepeljük, hogy beléptél hozzánk. - mondta boldogan az egyik.

Mikor a lovak elaludtak, farkasok garázdálkodtak körülöttük. Az egyik ló észrevette a farkasokat. Halkan értesítette a többieket is. A lovak nagyon megijedtek és elfutottak.

Pisti más irányba futott, ezért elkeveredett az erdő szélére. Ott találkozott egy magányosan kullogó lóval.

- Te ki vagy? - kérdezte a szomorú ló.

- Én Pisti vagyok, a lusta ló. Nem láttál erre egy lovakbol álló csordát? - érdeklődött Pisti.

- Nem. Én Irisz vagyok. Már hallottam rólad. Téged zavart el a gazdád otthonról. Én is abban a faluban lakom ahol te. Eltévedtem a gazdámtól, és nem tudom merre kell visszamenni. - panaszolta el Irisz.

- Én segítek, csak segíts, hogy ne legyek ennyire lusta. - kérlelte Iriszt Pisti.

- Jó, beleegyezem.  - mondta Irisz.

Irisz megtanította pár nap alatt Pistinek, hogy hogyan legyen dolgos ló. Pisti és Irisz visszamentek a falujukba.  Pisti gazdája először nem akarta visszafogadni őt, de végül adott neki még egy esélyt. Mikor bebizonyította, hogy milyen dolgos ló lett, a gazdája nagyon megdicsérte őt.

Ezentúl Sárinak és Panninak nem kellett annyit dolgoznia, mert Pisti nagyon dolgos ló lett. Ezután boldogan éltek amíg meg nem haltak.
(Forrás: http://the-best.blogger.hu/2012/10/07/1-mese-a-lusta-lo )

SÁRGA KISCSIKÓ

Szigeti Piroska:Sárga kiscsikó

Sárgaszőrű kiscsikó, 

Mikor lesz belőled ló? 

Biztos lesz belőled ló, 

Mire leesik a hó.   

Ha megnőnél magasra, 

Felülnék a hátadra. 

Nem félnék én magamba',

elmennék a vásárba.   

Mit vennék a vásáron? 

Még egy lovat féláron. 

Minek nekem még egy ló? 

Ha két ló van , mindig jó.   

Jön a tél és hull a hó, 

Vígan csúszik a szánkó. 

Gyí, te sárga, gyí, fakó! 

Gyerekeknek ez való.

Forrás: http://darilorilovasai.hupont.hu/7/lovas-versekmesektortenetek 

A CSODAPARIPA

Volt egyszer egy édesapa. Amikor meghalt, nem hagyott egyebet a fiára, csupán egy kardot. A fiú aztán útnak eredt a karddal, hogy majd szolgálatba áll vele.

Egyszer csak találkozott egy öregemberrel, aki az egyik szemére teljesen vak volt, de a másikkal is vajmi keveset látott. Ez az ember megkérdezte tőle:

- Hová mégy, fiam?

- Szolgálatot keresek - felelte a fiú.

- Nekem éppen szolgára lenne szükségem. Akarod-e legeltetni a juhaimat?

A fiú beleegyezett, s az öregember magával vitte. Amikor átadta neki őrzésre a nyáját, azt mondta neki:

- Őrizkedj attól, hogy abba az erdőbe bemenjél, mert még egyetlen szolgám sem került vissza onnan élve!

Egy ideig szót fogadott a fiú, de aztán azt gondolta magában:

- Egyszer mégis csak látnom kell végre, mi van ott. Mi bajom történhetne? Hiszen itt van az én jó kardom!

De alig tette be a lábát az erdőbe, még annyi ideje sem volt, hogy elcsodálkozzon csodálatos szépségén, máris feléje rontott egy háromfejű sárkány, és így kiáltott rá:

- Hogy kerülsz ide, emberfia? Egyetlen madár sem meri bemocskolni az erdőmet, s te azt akarod, hogy a juhaid tönkretegyék? Vagy megvívunk, vagy megbirkózunk egymással! Melyiket választod inkább?

- Birkózzunk! - mondta a legény.

Erre fogta a sárkány, és térdig bevágta a földbe. A fiú azonban előkapta a kardját, lecsapta vele a sárkánynak mind a három fejét; hazavitte és feltűzte a kerítés oszlopaira.

- Mik ezek itt? - kérdezte az öregember, mivel a rossz szemével nem láthatta.

- Agyonütöttem az erdőben egy bakot, annak a három feje!

- Ejnye, te fiú, nem lesz ennek jó vége. Ne menj többé oda!

A következő napon azonban a fiúnak kedve kerekedett még beljebb menni az erdőbe, ahol még mélyebb volt a csend, és még gyönyörűbb a természet. De egyszer csak szembejött vele egy hatfejű sárkány:

- Hé, emberfia! Egyetlen madár sem mer berepülni az erdőnkbe, te pedig a juhaiddal bemocskoltad azt, és megölted a bátyámat! Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol! Melyiket választod?

- Birkózzunk!

Erre a sárkány megragadta a legényt, és belevágta a földbe köldökig. A fiú sem volt rest, előkapta a kardját, levágta vele a sárkány valamennyi fejét. A sárkányfejeket hazavitte, és feltűzte a kerítés oszlopaira.

- Mik ezek itt? - kérdezte tőle az öregember.

- Agyonütöttem az erdőben egy bakot, annak a hat feje.

- Ejnye, te fiú, nem lesz ennek jó vége, ne menj többet az erdőbe!

A következő napon azonban a fiúnak még nagyobb kedve kerekedett, és még mélyebben bement az erdőbe, ahol még nagyobb volt a csend, mint előző nap, és még gyönyörűbb volt minden.

De egyszerre csak jött ám egy kilencfejű sárkány:

- Hé, emberfia! Egyetlen madár sem merészel berepülni az erdőnkbe, te pedig bemocskoltad azt, és megölted a fivéreimet. Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol. Melyiket választod?

- Birkózzunk!

Erre elkapta a fiút a sárkány, és olyan mélyen bevágta a földbe, hogy a válla is alig látszott ki belőle. De azért mégis meg tudta suhogtatni a kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, aztán hazavitte a fejeket, és a kerítésoszlopokra tűzte.

- Már megint mit raktál ide? - kérdezte az öreg.

- Agyonütöttem az erdőben egy kilencfejű bakot, annak a kilenc fejét.

- Vigyázz, mert még pórul jársz! Ne menj többet az erdőbe!

A következő napon azonban a fiú még mélyebben hatolt be a fák közé, és ott még nagyobb volt a csend, és még gyönyörűbb minden.

De egyszerre csak előjött egy tizenkét fejű sárkány, és rákiáltott:

- Hé, emberfia! Egyetlen madár sem mer az erdőnkbe repülni, te pedig bemocskoltad azt, és megölted a fivéreimet! Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol! Mit akarsz inkább?

- Vívni! - mondta a legény, mert attól félt, hogy a sárkány úgy bele találja vágni a földbe, hogy még a feje búbja sem látszik ki belőle, és akkor nem vehetné hasznát a kardjának.

Akkor a sárkány akkorát csapott a farkával, hogy a fiú tizenkét ölnyire repült tőle. De visszafutott nyomban, és kirántott kardjával egyszerre lecsapta a sárkánynak tizenegy fejét. Mire azonban a tizenkettediket is levágta, a másik tizenegy újra kinőtt, s mire azokat lecsapta, kinőtt a tizenkettedik megint. Így ment ez egészen alkonyatig.

Amikor azonban a nap lement, a sárkánynak minden ereje elszállt, a fiú ereje pedig megnövekedett, és ekkor végre egyszerre le tudta vágni a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Hazaérve ezeket is odatűzte a kerítésoszlopokra, akárcsak a többit. Most már valamennyi kerítésoszlopon volt egy sárkányfő.

Ekkor megkérdezte tőle az öregember:

- Mik ezek itt?

- Agyonütöttem az erdőben egy tizenkét fejű bakot, annak a tizenkét feje.

- Vigyázz, fiú, mert még megjárod! Ne menj többet az erdőbe!

De a fiúnak most még az eddiginél is nagyobb kedve támadt, s még jobban űzte a kíváncsiság: "Mi minden lehet még ott!" - gondolta magában, és másnapra kelve még mélyebben bement az erdőbe. Az eddiginél is nagyobb csend vette ott körül, s az erdő mélye mindazt felülmúlta szépségében, amit eddig látott.

Egyszer csak meglátott egy házikót, előtte egy öreg-öreg anyóka állt, az volt az erdő anyja.

A fiú odament hozzá, és barátságosan köszöntötte.

- Gyere be! - szólt hozzá az öregasszony, s azzal bevezette a szobába, ahol egy halott feküdt.

- Ez az én legkisebbik fiam, akit először öltél meg!

Aztán egy másik szobába jutottak:

- Itt fekszik az idősebbik fiam, akit másodszorra ütöttél agyon!

Azzal átmentek a következő szobába:

- Itt fekszik a következő fiam, akit harmadszorra vertél agyon!

Megint átmentek egy másik szobába:

- Itt fekszik a legidősebb fiam, akit utoljára ütöttél agyon!

Azzal kinyitott a vénasszony egy másik ajtót, és rákiáltott a fiúra:

- És ide kerülsz most te!

Azzal meg akarta ragadni a fiút, az azonban felemelte a kardját, és nyomban földre sújtotta vele az öregasszonyt. De akárhányszor csapott is rá a karddal, képtelen volt rajta sebet ejteni. A vénasszony csak nevetett, és kigúnyolta a fiút.

Mikor a legénynek elfáradt a jobb karja, átkapta a kardot a bal kezébe.

- Jaj, jaj! - sikoltotta a vénasszony -, ne üss agyon! Elárulok neked valamit, ami még hasznodra válik!

- Akkor hát mondd, de nyomban! - kiáltott rá a fiú, és kardját ütésre készen emelte a vénasszony feje fölé.

A vén boszorkány reszketve mondta:

- A ház mögött áll egy fa, annak a gyökerei alatt van egy hatalmas kő, és azon fekszik egy béka. Fogd ezt a békát, háromszor simítsd végig vele az öregember szemét, és végül vágd a homlokához olyan erővel, hogy darabokra szakadjon, akkor visszanyeri majd a szeme világát!

- Ez minden, amit mondani akartál? - kérdezte a fiú.

- Igen - felelte a boszorkány.

Alig ejtette ki a vénasszony a száján az igent, a fiú lecsapott rá a kardjával úgy, hogy a feje abban a pillanatban a földre hullott.

Aztán addig ásott a fa tövében, amíg végre leért a hatalmas kőig. Megtalálta a békát, megfogta, és hazasietett vele, végighúzta háromszor az öregember két szemén, aztán úgy vágta a homlokához, hogy a béka ezer darabra szakadt, s lám, az öregember szeme nyomban meggyógyult, olyan élesen látott vele, mint a nap.

A szétzúzott békából pedig előpattant egy kis alak, és így kiáltott:

- Köszönöm neked, hogy megváltottál! A vén boszorkány nem mondott el neked mindent: az undok béka alakjában ott kellett ülnöm a sárkányfiak kincsén és őriznem! - Azzal eltűnt egy sziklahasadékban.

A fiú sem volt rest, azon nyomban utána nézett a dolognak, és megtalálta a nagy kő alatt a tömérdek kincset.

- Hagyd a kincset - mondta az öreg -, ezt bármikor megtalálod itt! Én értékesebb ajándékot adok neked azért, hogy visszaadtad a szemem világát, amit a vén boszorkány vett el valamikor. Fogd a lovamat az istállóból, s lovagolj ki vele a világba, hiszen még olyan fiatal vagy!

Nem volt ám az közönséges ló, hanem gyönyörű nyolclábú paripa, a legnagyszerűbb azonban az volt, hogy még beszélni is tudott, és igen bölcs volt.

A fiú nagyon megörült, nyomban fölpattant a hátára, és elvágtatott ki, a nagyvilágba. Mikor már jó ideje lovagolt, egyszerre csak egy réztollat látott heverni az úton.

- Emeld ezt fel! - mondta a paripa.

A fiú így is tett.

Egy kicsit messzebb egy ezüsttoll hevert, és megint egy kis távolságra onnan egy aranytoll. Ezeket is felvette, ahogy a paripa mondta neki.

Röviddel ezután egy nagy városba érkezett, ott lakott a király. A palotához ment, és megkérdezte, nincs-e szükség szolgára, mert ő szívesen beállna a paripájával együtt. A király felfogadta.

Egy idő múlva nagy vadászatot rendeztek. A fiú egész sereg vadat hajtott fel, mert a lovával minden állatot utolért. A királynak ez annyira megtetszett, hogy nagyon megszerette a fiút. A többi szolgát azonban elfogta az irigység, és törni kezdték a fejüket, hogyan pusztíthatnák el szerencsés társukat.

Szolgatársai egy napon odamentek a királyhoz, és azt mondták neki:

- Azt mondta a szolgalegény, hogy könnyen meg tudná szerezni azt a három madarat is, amelyikek elhullatták a réz-, az ezüst- és az aranytollat.

A királynak rögtön nagy kedve kerekedett rá, hogy megszerezze magának a madarakat. Előhívatta hát a fiút, és így szólt hozzá:

- Ha három nap alatt ide nem hozod nekem a madarakat, vége az életednek!

A fiú erre nagyon elszomorodott, mert nem tudta, hogyan segítsen magán. Amikor belépett az istállóba, azt kérdezte tőle a lova:

- Miért vagy olyan szomorú?

Akkor a fiú elmesélt mindent.

- Menj vissza a királyhoz - mondta a paripa -, és mondd, hogy adjon neked egy rézből, egy ezüstből és egy aranyból készült madárkalitkát.

Mikor megkapta a fiú a kalitkákat, így folytatta a ló:

- Most pedig ülj fel a hátamra, és vágtass ki a mezőre.

A mezőre kiérve aztán újra megszólalt a ló:

- Most kiáltsd el egyszerre mind a négy világtáj irányába: "Gyertek ide, madarak!"

Alig kiáltotta el magát a fiú, mindenfelől nagy rajokban sereglettek oda a madarak, köztük a madarak királya is, aki megkérdezte tőle, hogy mit parancsol?

- Meg tudod-e nekem mondani, hol találom meg azokat a madarakat, amelyikek ezeket a tollakat elhullatták?

- Azok a madarak nem tartoznak az én birodalmam népéhez - felelte a madarak királya. - Mindjárt megkérdezem azonban népemet, nincs-e közöttük valaki, aki tudja, hol vannak.

De egyetlen madár sem tudott felvilágosítással szolgálni.

- Senki sem hiányzik soraitokból? - kérdezte a király. Mikor erre utánaszámoltak, kiderült, hogy három madár még hiányzik, azok éppen most érkeztek fáradt szárnycsapásokkal:

- Hallottuk ugyan a hívást, de nem tudtunk hamarabb ideérni, mert a világ végén voltunk! - mondták, és aztán elkezdték mesélni, milyen csodálatos dolgokat láttak. Az egyik a rézsárkányról és a réztollú madárról mesélt, a másik az ezüstsárkányról és az ezüstmadárról, a harmadik pedig az aranysárkányról és az aranymadárról, és arról, hogyan sütkérezett a három sárkány a napfényben, és hogyan ringatta őket álomba a három madár dala.

Megörült a fiú mindezt hallva. A madarak királya pedig megparancsolta a három madárnak, hogy mutassák meg az utat a fiúnak, aki gyors paripáján csakhamar ott termett, és kardjával egykettőre megölte a sárkányokat, a réz-, az ezüst- és az aranymadár pedig hagyták, hogy megfogja őket.

Örvendezett a király, amikor a fiú egyszer csak meghozta a madarakat, és ettől az időtől kezdve még jobban szerette őt. A többi szolgában azonban, ezt látva, még fokozódott az irigység, s még álnokabbul kutatták, vajon mi módon pusztíthatnák el vetélytársukat. Egy napon aztán újra így szóltak a királyhoz:

- A szolgalegény azzal dicsekedett, hogy egykönnyen meg tudná szerezni urának a szépséges tengeri sellőt.

A királyban nyomban végtelen vágyakozás támadt, hogy övé legyen a gyönyörű lény. Maga elé hívatta hát a fiút, és így szólt hozzá:

- Ha három napon belül el nem hozod nekem a szépséges tengeri sellőt, vége az életednek! Ha azonban idehozod, úgy neked adom a fele királyságomat, és feleségül adom hozzád a húgomat.

Megörült a legény az ígéretet hallván, mikor azonban a nehéz feladatra gondolt, nagyon elszomorodott. Ekkor megint megkérdezte tőle a lova, hogy miért olyan bánatos. A fiú elmesélte, mi baja.

- Menj oda a királyhoz, és kérj tőle egy tiszta búzalisztből sütött cipót és egy üveggel a legfinomabb borából!

Mikor a fiú meghozta a kenyeret és a bort, újra megszólalt a paripa:

- Most azután pattanj fel a hátamra, és lovagolj a tengerpartra!

Mikor odaértek, így folytatta:

- Tedd le a kenyeret és a bort a partra. Amint aztán megkezdődik a dagály, idejön a tengeri sellő, és enni fog a kenyérből, utána pedig iszik majd a borból. Amint ez megtörténik, nyomban kiálts ki a rejtekhelyedről: "Láttalak, a foglyom vagy!"

- De egy perccel se kiálts előbb, csak amikor már evett és ivott a sellő, mert ha előbb szólalsz meg, akkor minden hiábavaló lesz, és a sellő gyorsan eltűnik a hullámokban. Neked azonban kiáltanod kell, még mielőtt a hullámok vízcseppjei benedvesítenék a lábát, mert csak így tudod megfogni, hogy kövessen bennünket az udvarhoz.

A fiú tehát úgy tett, ahogy a bölcs paripa mondta.

Jött a sellő, lassan, figyelmesen nézve maga köré. Előbb hallgatózott, azután kilépett a vízből a partra, evett a kenyérből, és ivott a borból, és éppen el akart indulni visszafelé, amikor felharsant a kiáltás:

- Megláttalak, a foglyom vagy!

Ezt hallva, a sellőlány elsápadt, s úgy állt ott, mintha megbabonázták volna. A fiú pedig gyorsan előugratott rejtekéből a lovával, köszöntötte, és szépen kérte, hogy kövesse őt, mert feleségül kell mennie a királyhoz.

A leány kénytelen volt követni a fiút, de belsejében forrt a harag.

Mikor a király meglátta, udvariasan köszöntötte, és nagyon boldog volt. Legszívesebben azon nyomban megtartotta volna az esküvőt. A sellő azonban sötét pillantást vetve rá, így szólt:

- Előbb még hozasd ide a csődörcsikómat és a ménesemet!

Erre a király megint csak a fiúhoz ment, és azt mondta neki:

- Ha már elhoztad a sellőt, akkor el kell hoznod a csődörcsikóját és a ménesét is utána, különben vége az életednek! Ha azonban ezt is véghezviszed, akkor többet semmit sem kívánok tőled, és megkapod a megígért jutalmat!

A fiú megint nagyon elszomorodott, és amikor nagy bánatosan bement az istállóba, a lova ismét megkérdezte, mi bántja. Akkor aztán elmondta, milyen új feladat elé állította a király.

- Eredj a királyhoz, és mondd, hogy adjon neked tizenkét bivalybőrt, és tizenkét font gyantát. Ha megkapod, a gyantával ragaszd egymásra a bőröket, és húzd rám!

Mikor mindez megtörtént, így folytatta a paripa:

- Most ülj föl a hátamra, és menjünk a tengerpartra!

Mikor odaértek, megint megszólalt:

- Most pedig vedd a kantáromat, és rejtőzz el! Aztán én majd előcsalogatom a csődört, és harcba bocsátkozom vele. Ha látod, hogy a földre esik, akkor gyere elő, és dobd rá a kantárt.

Alig rejtőzött el a fiú, a lova máris elkezdett dobogni és nyeríteni. Egyszer csak jött ám rohanva a csődörcsikó, és orrlyukain tüzet fújt és lángot lövellt.

Megkezdődött a küzdelem: a csődörcsikó egyik bivalybőrt a másik után harapta át, mikor azonban a tizenkettediket is átrágta, a kimerültségtől földre roskadt. Erre a fiú odafutott hozzá, és rádobta a kantárt.

- Most aztán gyorsan föl, és vágtassunk innen! - súgta neki a lova.

A fiú nyeregbe pattant, s a csődörcsikó kénytelen volt felállni és nyomon követni őket. Akkor olyat dobbantott, és olyan hangosan felnyerített, hogy a fiú csontja velejéig megrázkódott belé.

Egy idő múlva megszólalt a paripája:

- Nézzél csak vissza! Nem látsz semmit?

- Egy felhőt látok emelkedni.

- A ménes az. Ha utolér bennünket, akkor elvesztünk, mert a lovak agyontaposnak mindkettőnket!

Akkor a csődörcsikó megint toporzékolt és nyerített.

- Nézz vissza! - mondta a paripa.

- Már látom a sok lófejet!

Erre vágtatni kezdtek minden erejükből, és mikor átnyargaltak a kastély kapuján, a csődörcsikó harmadszor is toporzékolt és nyerített. Néhány perccel azután már a kancák is ott termettek, és beügettek a kastély udvarába.

A fiú gyorsan bekötötte a lovát az istállóba, és jelentette a királynak, hogy teljesítette a feladatot.

Megörült erre a király, a sellő azonban még vadabb és még fenyegetőbb pillantásokat lövellt rá, mint előbb.

- Amíg meg nem fejted valamennyi kancát, és meg nem fürödtél a forró tejben, addig nem leszek a feleséged!

Erre a király megint a fiúhoz ment, és így szólt:

- Most nyomban fejd meg a kancákat egy nagy kádba, mert ha meg nem teszed, vége az életednek!

- Ejnye, királyom - felelte a fiú -, hát így teljesíted az ígéretedet?

Azzal elszomorodva kiment az istállóba keseregni a lovához.

- Mi baj már megint? - kérdezte a ló.

A fiú beszélni kezdett neki az újabb feladatról.

- Vezess ki engem az udvarra, s akkor majd mindjárt el tudod kezdeni a fejést!

Alig értek ki az udvarra, a paripa olyan hideget fújt a bal orrlyukából, hogy a lovak lába odafagyott a talajhoz. Így azután a fiú könnyen elvégezte a fejést, hiszen a kancák úgy álltak ott mint a kezes bárányok.

Mikor a kád megtelt, tüzet raktak alája, és amint a tej forrni kezdett, a király megremegett, mert észrevette, hogy ez a veszélyes vállalkozás az életébe kerülhet.

Ekkor a sellő felkiáltott:

- Először a szolga fürödjön meg, aki engem, a csődörcsikómat és a kancáimat idehozott! - Gyűlölte ugyanis a fiút, amiért mindezt képes volt véghezvinni, és először őt akarta elpusztítani.

- Igen - parancsolt rá a király -, gyorsan ereszkedj csak bele a tejfürdőbe!

A fiú azt gondolta, hogy ütött az utolsó órája, és nagyon levert volt:

- Engedjétek, hogy legalább még egyszer láthassam a kedves paripámat! - Megengedték neki.

Mikor kiment hozzá, így szólt a ló:

- Vezess csak oda engem ahhoz a kádhoz, és aztán ne félj többet semmitől se!

Úgy tett hát a fiú, ahogyan a lova mondta, és amint beleereszkedett a kádba, a ló egyszeriben olyan hideget fújt bele, hogy a tej egészen langyossá vált. A fiúnak nagyon jólesett a langyos tejfürdő, és felkiáltott:

- Milyen pompás ez!

A király látván, hogy a szolgájának semmi baja sem történik, bátorságra kapott, és azt mondta:

- Gyere ki, hogy most már én mehessek bele!

Alig lépett ki a fiú a kádból, a király máris benne termett, és kellemesnek találta a fürdőt. De a paripa egyszeriben olyan sok hőt fújt az üstbe, hogy a tej egy pillanat alatt felforrt, és a király benne égett.

Erre elmosolyodott a sellő, mert azt gondolta, hogy a fiú az ő férje lesz. Az azonban a király húgát vette feleségül. A büszke sellő pedig, aki tűzzel-vassal el akarta őt pusztítani, a szolgálója lett.

Mikor aztán a fiú lett az uralkodó, így szólt hozzá a paripája:

- Még egy szolgálatot tehetek neked. Ülj fel a hátamra, fogd kantárszáron a csődörcsikót és a kancákat, és hozd el magadnak a kincset!

A fiú erre ellovagolt a fához, és elhozta a mérhetetlen kincset, ami ott hevert. Mikor ezt is elvégezték, megszólalt a paripa:

- No, gazdám, mostantól kezdve már nincs többé szükséged énrám - és azzal eltűnt a fiú szeme elől. Valószínűleg visszament gazdájához, az öregemberhez.

A sellőt, a csődörcsikót és a kancákat azonban azután is állandó szolgálatban tartotta a király, és gazdagon, elégedetten és boldogan élt, hatalma teljében.
(Forrás: http://mek.oszk.hu/06600/06693/06693.htm#2)

A PÓNI, AKI ZEBRA AKART LENNI

Rezes Erzsébet: A póni, aki zebra akart lenni

(A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.)

Élt egyszer egy messzi prérin egy póni, aki Gyöngynek hívtak. Csodájára jártak, hisz annyira szép volt. Sok póni társa igencsak irigyelte őt. Mindegyik olyan szeretett volna lenni, mint ez a póni, ám akármennyit is fürödtek a friss patakban, akármennyit is napoztak a tűző napon, s akármennyi finom füvet is legeltek, egyikük sem vált olyan gyönyörűvé, mint Gyöngy.

Azonban egy szép nap a pónik mellett egy zebracsorda haladt el. Gyöngy szeme elkerekedett, hosszasan figyelte őket. A csíkos állatok csak úgy hasították a levegőt, szinte táncoltak, ahogy vágtázni kezdtek. Még a sörényük is fekete-fehérben pompázott.

– Kik ezek? – kérdezte Gyöngy a többi pónit.

– A zebrák – válaszolták egyszerre.

– Még sohasem láttam őket – mondta Gyöngy. – Merre mennek?

– A szurdokba.

– A szurdokba? – kíváncsiskodott tovább. – Milyen szurdokba?

– Ott, ahol a zebrák királya lakik.

– A zebrák királya? Van királyuk is? Nekünk miért nincs királyunk? – tette fel Gyöngy a kérdését.

– Mert mi szabadon élünk, bennünket nem kell vezetni, mindnyájan tudjuk, hogy mit is kell tennünk.

Amilyen hirtelen bukkantak fel a zebrák, olyan gyorsan tűntek el a látóhatáron.

Teltek-múltak a napok, Gyöngy egyre többet gondolt a zebrákra. Nyugtalan volt. Egy kérdés foglalkoztatta a legjobban őt. Fel is kereste a legöregebb pónit.

Ahogy Gyöngy odabaktatott hozzá, majdnem elszállt a bátorsága. Az öreg póni mindezt látta a szeme sarkából, majd így szólt:

– Helyetted nem tehetem fel a kérdést, Gyöngy!

A szépséges póni megköszörülte a torkát, erőt vett magán, és ezt kérdezte:

– Hogyan festik fel magukra azokat a szépséges csíkokat a zebrák?

Az öreg póni majdnem félrenyelt a meglepettségtől.

– Gyöngy, ezt most komolyan kérdezed? – tudakolta.

– Szeretnék én is olyan csíkokat – folytatta a gyönyörű póni. – Csak nézz körül, olyan egyhangúak vagyunk, barnák, szürkék.

– Mi, pónik, mindig is így néztünk ki, amióta csak létezünk – jelentette ki az öreg póni. – Sok mindent megéltem már, de még egyetlen egy póni sem volt elégedetlen a külsejével, a színével. S most épp te akarsz mássá válni, mikor közülünk te vagy a legszebb, a legcsodásabb?

– Ne haragudj, de régóta szerettem volna másképp kinézni, csak még azt nem tudtam, hogy hogyan. De amióta megpillantottam a zebrákat, tudom, olyan akarok lenni. Minden vágyam ez lett.

A legöregebb póni mélyen Gyöngy szemébe tekintett, s ekkor látta meg azt a nagy elszántságot, mit még senki szemében sem.

– Össze kell hívni a tanácsot. Keress fel három nap múlva, s ha még akkor is zebra akarsz lenni, döntünk felőled.

Gyöngy lelkében remény támadt.

– Itt leszek! – mondta vidáman, reményteljesen.

A napszakok nagyon lassan vánszorogtak. Mintha megállt volna az idő kereke.

Mikor végre eltelt a három nap, egyből a legöregebb póni felé vette az irányt. Az egész tanács ott állt, őt várták.

– Szép napot kívánok az egész tanácsnak – köszöntött mindenkit Gyöngy. – Eljöttem, itt vagyok.

– Gyere közelebb! – mondta az egyik tanácstag. – Meghoztuk a döntésünket, de előtte egy határozott választ várunk tőled.

– Végleges-e az a döntésed, hogy zebrává akarsz válni? – kérdezte a legöregebb póni.

– Igen! – válaszolta Gyöngy azonnal. – Igen, zebra szeretnék lenni!

A tanács tagjai összedugták fejüket, tárgyaltak. Döntésüket hamar meghozták.

– Úgy legyen! Gyöngy mától zebra lehetsz, azonban el kell hagynod bennünket – jelentette ki a harmadik üreg póni.

Gyöngy szeme könnybe lábadt.

– Miért kell elhagynom az otthonomat is? – kérdezte elcsukló hangon.

– Soha többé vissza sem jöhetsz, nincs visszaút hozzánk – folytatta a legöregebb póni.

A szépséges póni egész este sírt, de akkor sem tett le a tervévről, hogy zebra legyen. Reggel mindenkitől búcsút vett, majd odalépet a legöregebb pónihoz, és ezt mondta:

– Köszönök mindent, a bölcsességeket, a tanítást, sohasem felejtelek el benneteket.

– Szerencse kísérje utadat – mondta legvégül a legöregebb póni.

Gyöngy vissza sem nézett, elindult a szurdok felé.

A többi póni éveken keresztül nem hallott Gyöngy felől, mikor ismét egy zebracsorda közeledett feléjük. Azonban most nem vágtattak tovább, hanem lelassították lépteiket, majd megálltak. Az egyik zebra üdvözölte a pónikat, és a legöregebb póni felől érdeklődött. A kíváncsian legelésző pónik le sem vették szemüket a zebrákról.

– Itt vagyok, jövök már! – szólt a legöregebb póni. – Csak úgy sajognak a csontjaim. Ki keres? – kérdezte rekedt hangon.

– Üdvözöllek. Szeretnék bemutatkozni, Zebra Zénónak hívnak. A zebrák királya vagyok. Sajnálom, hogy mindig csak elrohantunk egymás mellett, még köszönni sem igen köszöntünk.

A legöregebb póni annyira meg volt lepődve, hogy csak biccentett fejével. A zebra folytatta:

– Szeretném bemutatni nektek az egyik legbátrabb társunkat – mondta a zebrák királya. – Régebben minden bizonnyal hozzátok tartozott. Egy szép nap csatlakozott a királyságunkhoz. Eleinte mi sem akartuk elhinni, hogy lehetne ő zebra, mikor még csíkjai sincsenek. Azonban úgy döntöttem, hogy próbára teszem. Kiállta. Az évek hosszú sora óta ugyanúgy viselkedett, mi, igazi zebrák.

– Csak nem… – szólt közbe a legöregebb póni, de azonnal el is hallgatott.

– Egyszer nagyon nagy veszélybe kerültünk, s mondhatom, ha legújabb társunk nincs velünk, el sem tudtom képzelni, mi is történhetett volna velünk. Megmentette egész királyságomat. Hiába mondtam neki, hogy bármit kívánhat, megjutalmazom, ő csak egyet akart…

– Zebrává akart válni. Igen, ez volt mindig is a kívánsága – vágott közbe a legöregebb póni.

– Gyere elő, Gyöngy! – szólt a zebrák királya.

A csorda kettévált, s Gyöngy előlépett. Odament a legöregebb pónihoz, üdvözölte, majd ezt mondta:

– Jó látni benneteket. Hiányoztatok.

– Te is – vallotta be a legöregebb póni, aztán meglepetten nézett rá. – Hol vannak a csíkjaid? Mit sem változtál az évek alatt.

A király közbeszólt:

– Nem a csíkok, a színek mondják azt el, hogy te ki vagy! A tetteid. S Gyöngy bebizonyította, hogy igazi zebrává vált, mikor megmentett bennünket. Azonban látom rajta, hogy nagyon hiányoztok neki. Csak arra kérlek téged, legöregebb póni, hogy Gyöngy bármikor meglátogathasson benneteket, amikor csak akarja.

– Úgy lesz. Rég megbántam azt a döntésemet, hogy soha többé nem jöhet vissza hozzánk. Sajnálom, Gyöngy…

Gyöngy odalépett a legöregebb pónihoz, és meghajolt előtte.

– Jó látni titeket.

– Téged is – vallotta be a legöregebb póni.

A többi póni is odament Gyöngyhöz, majd egy nagy ünnepséget rendeztek a zebrák és Gyöngy tiszteletére.

Azóta minden évben ugyanazon a napon együtt táncolnak, énekelnek a zebrák és a pónik.

(forrás: http://www.meseljmindennap.hu/rezes-erzsebet-a-poni-aki-zebra-akart-lenni )

AZ EZÜSTLÓ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt, volt egyszer egy király, annak a királynak hét fia, s hét leánya. A fiúk már mind legénysorban voltak, a leányok eladók. A hat idősebb fiú meg is házasodott, a hat idősebb leány is férjhez ment, csak a legkisebb királyfi nem akart megházasodni, s a legkisebb királykisasszony sem férjhez menni. Ajánlották a királyfinak ezt a királykisasszonyt, azt a királykisasszonyt, a királykisasszonynak is ezt a királyfit, azt a királyfit: nem kellett sem az egyiknek, sem a másiknak, sem ez, sem az. Szörnyű haragra gerjedett a király:

- No, ha sem ez, sem az nem tetszik, menjetek világgá! Nem nézhetem, hogy a legkisebb fiam legénysorban maradjon, a legkisebb leányom meg pártában.

Hát jól van, elment a királyfi s vele a királykisasszony. Mentek hetedhét országon keresztül, hegyeken-völgyeken által. Estére sűrű, rengeteg erdőbe érnek, ott egy fa alá leheverednek, és elalusznak. Mondja reggel a leány a bátyjának:

- Hallgass csak ide, csudálatos álmot láttam ez éjjel. Egy ősz öregember volt itt, s azt mondta nekem, hogy itt s itt van egy király, annak a teste csupa seb, s a világhíres doktorok sem tudják meggyógyítani. De ettől a fától, amelynek a tövében fekszünk, száz lépésre van egy forrás, abból vigyünk egy korsó vizet, s ha ezzel a vízzel megmossuk a király testét, egyszeriben meggyógyul.

Mindjárt mennek ahhoz a forráshoz. Volt a leánynak egy kicsi korsaja, telemeríti, aztán elindultak, mentek hetedhét ország ellen, s addig mentek, míg annak a beteg királynak a városába nem értek. Itt bementek egy vendéglőbe, doktori gúnyát szereztek maguknak, mind a ketten doktornak öltöztek, s mentek egyenesen a királyhoz. Elémondják, hogy mit akarnak, s bezzeg fogadják nagy örömmel, vitték a király szobájába.

Hát csakugyan úgy volt, ahogy az ősz öregember mondotta. Azzal a korsó vízzel megmosták a király testét, s mintha csak letöröltek volna róla minden sebet, hófehér lett a teste.

Adott a király örömében tenger kincset a királyfinak, építtetett a városban drága szép palotát, hogy lakjanak ott. Senki sem tudta, nem is sejtette, hogy királyfi a csudadoktor, s királykisasszony a másik.

Telik-múlik az idő, fölmegy egyszer a királyfi a királyhoz, aki még maga is fiatal legényember volt, s alázatos tisztelettel meghívja a királyt ebédre. Elmegy a király, s hát mikor fölmegy a palotába, szeme-szája eláll a csudálkozástól, mert a királyfi nem volt többet doktori gúnyában, hanem olyan ragyogó, aranypaszomántos gúnyában, mint ő. S az a másik, akit csudadoktornak tartott, leányruhában volt, drága szép selyemköntösben. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Mondja a királyfi:

- Látom, csudálkozik felséged ezen a nagy változáson, de tudja meg, hogy király fia vagyok én is, s ez a leány király leánya, az én testvérem.

S elmondta mindjárt, hogy miért kellett nekik elbujdosniuk.

De hiszen ne lett volna király leánya az a leány, akkor is megakadott volna rajta a király szeme. Ebéd alatt szépen összebarátkoztak, összemelegedtek, "te az enyém, én a tied" - mondotta a király a leánynak, a leány sem különben a királynak, mentek egyszeriben a király palotájába, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Na, vége lesz a lakodalomnak, de a királyfinak nem volt maradása. Gondolta, elmegy valamerre, s ő is megkeresi a párját. Megy, mendegél a királyfi hetedhét ország ellen, s beér egyszer egy városba, éppen a fekete király városába. Kérdi ettől is, attól is, hogy mi újság? Mondják neki:

- Van itt újság elég. Van a királynak egy gyönyörűséges szép leánya, de ez csak ahhoz akar férjhez menni, aki eltalálja, hogy miféle három jegy van rajta. Kilencvenkilencen próbáltak eddig szerencsét, egy sem találta el, mind a kilencvenkilencnek karóba került a feje.

"Nem bánom én - mondja magában a királyfi -, egy életem, egy halálom, azért mégis megpróbálom!"

Amint megy az utcán végig, kihajol az ablakon egy öregember, s azt mondja utána:

- No, ez sem fog nálam nélkül boldogulni.

A királyfi egy kicsit visszanézett, megnézte az öregembert, de nem szólt neki semmit, ment tovább. Végigmegy a városon, mégis meggondolja magát, jó lesz visszafordulni ahhoz az öregemberhez, mielőtt szerencsét próbálna. Visszamegy az öregemberhez, s hát csak akkor látja a kapun, hogy az öregember aranyműves.

"Ejnye, de jó - gondolja magában -, úgy is leszakadt az aranysarkantyúmnak a taréja, majd az öreggel visszaforrasztatom, s azalatt kivallatom, hogy mi értelme volt a szavának."

Bemegy az öregemberhez, odaadja a sarkantyúját, hogy csinálja meg. Mondja az öregember:

- Én megcsinálom jó szívvel, de holnap úgy is a levegőben fogod összeütni a bokádat.

- Hát azt honnét gondolja kelmed? - kérdi a királyfi.

- Onnét, mert tudom, hogy miben jársz. De nálam nélkül nem boldogulsz, mert te sem fogod eltalálni, hogy miféle három jegy van a királykisasszony testén.

De bezzeg ígért a királyfi mindent, csak adjon valami jó tanácsot.

- Jól van - mondja az öregember -, holnap reggelre színezüstből csinálok egy lovat, akkorát, hogy a hasában jól elférsz. Aztán kivitetem a piacra, s tudom bizonyosan, hogy senki más meg nem veszi, csak a királykisasszony. A lovat majd felviszik a királykisasszony szobájába, s te éjjel bújj ki azon a kicsi ajtón, mit az ezüstló oldalán látatlanul csinálok, s akkor megnézheted, hogy miféle jegyek vannak a királykisasszonyon.

Megcsinálja az öregember az ezüstlovat, beleülteti a királyfit, kiviteti a piacra, ott körülfogják a népek, az urak; csudálják, kérdik az árát, de drága volt, olyan drága, hogy nem tudta azt megvenni senki, csak egyedül a király. Az éppen arra jött a leányával, s hogy a leányának megtetszett, csak az árát kérdezte, s kimérette mindjárt a temérdek aranyat az öregembernek.

Na, jól van, fölviszik az ezüstlovat a palotába, ottan is a királykisasszony szobájába. Elkövetkezik az este, lefekszik a királykisasszony, elalszik, el a dajkája is, s akkor szépen csendesen kibújt a királyfi, lábujjhegyen odament a királykisasszony ágyához, s ím, halljatok csudát, a homlokán egy nap volt, ragyogó, fényes, s a mellén két aranycsillag. Nézte, nézte a királyfi, s nem tudott onnét elmozdulni, mintha csak odacövekelték volna. Hanem amint nézte nagy gyönyörűséggel, egyszerre csak felébredett a királykisasszony, s ahogy meglátta a királyfit, sikoltani akart, de a jó isten tudja, hogy történt, torkán akadt a sikoltás. Úgy kell lennie, hogy megtetszett neki a királyfi.

- No, te királyfi - mondotta a királykisasszony -, te már tudod, hogy miféle jegyeim vannak, el is találod, a tied is lehetnék most már, de ha az apám megtudja, hogy belopóztál a szobámba, karóba kerül a te fejed is.

Tanakodnak erre-arra, hogy mit csináljanak.

- Valamit gondoltam - mondja a királykisasszony. - Te csak menj vissza az ezüstlóba, én meg letöröm a lónak mind a két fülét, holnap aztán elküldetem az aranyműveshez, hogy forrassza vissza, ott szépen kibújhatsz, soha senki meg nem tudja, hogy itt voltál.

Úgy lett, ahogy a királykisasszony tanácsolta. A lovát visszavitték az aranyműveshez, ott a királyfi kibújt belőle, aztán elment vissza a sógorához, befogatott ottan hat lovat parádés hintóba, ment utána egy regiment huszár, s így hajtatott be a fekete király udvarába. Fölment a palotába, s elmondta a királynak, hogy ki s mi, szerencsét próbál ő is.

Tetszett a királynak a királyfi. Mondta neki:

- Hagyd el, fiam, ne próbálj szerencsét! Kár volna meghalnod ilyen fiatalon.

De a királyfi mind csak azt mondotta:

- Egy életem, egy halálom, már én mégis megpróbálom.

Hiszen könnyen megpróbálhatta.

- No, te fiú - mondotta a király -, szeretném, ha a vejem lennél. Három napot adok hát neked. De jól vigyázz magadra, mert kétszer elvétheted, de ha harmadszor sem találod el, hogy miféle jegyek vannak a lányomon, karóba kerül a te fejed is.

Bezzeg hogy a királyfi első nap nem találta el, második nap sem találta el, hogy ne is sejtsék, hogy látta ő már azokat a jegyeket. Hanem harmadik nap szép sorjában elmondotta, hogy miféle három jegy van a királykisasszony testén. De volt-e öröm?! Örült a fekete király, hogy van már, akire hagyja a királyságát. Mindjárt papot hívattak, lakodalmat laktak, s a fekete király egyszeriben általadta a vejének az egész országát s királyságát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(forrás: http://mek.oszk.hu/04800/04865/04865.htm#51)

PARIPÁM CSODASZÉP PEJKÓ

Paripám csodaszép pejkó,

ide lép, oda lép, hejhó!

Hegyen át, vizen át vágtat,

nem adom, ha igérsz százat.

Amikor paripám ballag,

odanéz valahány csillag.

Amikor paripám táncol,

odanéz a nap is százszor.